A legkisebbek csoportja. Ide várjuk azokat a gyermekeket, akik hamarosan 3 évesek lesznek.

A csiga és a lepke

Egy kedves nyári napon találkozott a csiga és a lepke.
- Mondd csak Csiga úr! Nem kényelmetlen a hátadon cipelni a házadat?
- Tudod, Lepke Csilla, én már oly régen viszem, hogy már meg sem tudnék lenni nélküle.  A tűző nap és az eső elől is be tudok húzódni, így semmi baj nem érhet.
- Szerintem pedig sokkal jobb lenne, ha elhagynád a házadat! - mondta pöffeszkedve Lepke Csilla, azzal elrepült.
Csiga úr szép komótosan, ahogy megszokta ballagott tovább. Délután kisebb nyári zápor keletkezett, de behúzódott a házába és így nem ázott el. Amint elállt az eső, továbbindult, találkozott Lepke Csillával, aki teljesen elázva siránkozott:
_ Jaj, jaj! Most szárítgathatom a napon a szárnyaimat, addig nem tudok repülni!
- Látod-látod!- mondta Csiga úr. - Én behúzódtam a házamba és egy csöpp eső sem ért.
Azzal vidáman ballagott tovább.

Mint a méhek, úgy gyűlnek óvó nénik köré a gyermekek. Új ovisok, régiek, boldogok, hisz gyerekek.

A méhecske és a pillangó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy édes, csíkos bundás, kerekszemű icipici méhecske. Ez a méhecske rendkívül szorgalmas volt. Ahogy beköszöntött a tavasz és az első napsugarak megmelengették a réten lévő virágokat, azonnal munkához látott. Hordta a virágport reggeltől estig, amíg csak el nem fáradt. Amikor elálmosodott és bebújt a puha ágyacskájába, folyton ugyanarra gondolt, mint minden másik este; hogy milyen jó volna, ha pillangó lehetne. Elképzelte, ahogy pillangóként szálldos a rét felett, egyik virágról a másikra röppen és közben a virágszirmok megcsiklandozzák könnyed kis lábacskáit. Amikor másnap reggel felébredt megint szomorúan vette tudomásul, hogy még mindig méhecske és soha nem is lesz belőle pillangó. Egyik reggel, amikor éppen arcot mosott az erdei tónál, egy pillangó szállt mellé.
–Hé, kis csíkos barátom, hogy megy a virágporgyűjtés? – kérdezte a pillangó.
–Egész nap dolgozunk, szorgalmasan, kitartóan – válaszolta a méhecske és szomorúan biggyesztette ajkait.
A pillangó azonnal észrevette a kis méh keserű pillantását.
–No, akkor miért búsulsz kis barátom? – kérdezte a pillangó.
–Hát én csak, sajnálkozom – kezdte a méhecske. – Sajnálkozom, mert te olyan szép színes, kecses vagy, azokkal a hatalmas, díszes szárnyakkal. Én meg csak egy kis kerek, csíkos bundás méhecske vagyok, akitől még az emberek is megijednek, ha a közelükbe merészkedek.
–Ó, hát csak ez a baj? – szólt a pillangó. – Ne butáskodj, drága méh! Hiszen nektek köszönhetjük azt a finom mézet, amit a bundás kis mancsotok termel. Lehet, hogy az emberek megijednek a méhektől, de nagyon szeretik az édes, sárga mézet, hiszen nemcsak finom, de egészséges is. Ne irigykedj reánk, pillangókra! Hiszen mi sosem lennénk képesek ennyi virágport gyűjteni, mint ti. A mi szárnyunk lehet, hogy díszes, ámde vékony. A testünk lehet, hogy kecses, ámde gyenge. Mi csak táncolunk a rét felett, néhányunkat elkap egy-egy madár csemegének, aztán amikor jön a hideg tél és ti a kaptárban melegedve, finom mézet majszolgattok, akkor mi csak ülünk egy fán, összebújva és dideregve várjuk a tavaszt.
–Tényleg? – ámuldozott a kis méhecske. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jó méhecskének lenni! – lelkendezett. Aznap a kis méhecske még szorgalmasabban dolgozott és sokkal vidámabban, mint addig bármikor, bármelyik napon. Este pedig, amikor álomra hajtotta kicsi bogár fejét, akkor már nem arról álmodott, hogy pillangóként repül a rét felett, hanem arról, ahogy családjával összebújnak a kaptárban, finom mézet esznek és várják az újabb dolgos napokat.

Sok kisfiú és kislány otthona. Az emeleti csoportszoba ablakából látható, ahogy anya, apa búcsút int, majd délután megérkezik.

Mese a két mókusról

A két mókus egyszer azon vitatkozott egymással, ki tud nagyobbat ugrani.
- Figyeld meg, én vagyok a legügyesebb mókus, meglátod, milyen magasra tudok ugrani - mondta a fiatalabb, s ezzel máris egy szempillantás alatt fent termett a fa tetején.
- Én vagyok a legügyesebb -, mondta a másik mókus - nézd csak, milyen messzire tudok ugorni. - S ezzel máris eltűnt társa szeme elől. A két mókus azonban olyan messzire ugrott egymástól, hogy egyik sem láthatta a másikat. Így felmérni sem tudták, melyik ugrott messzebbre vagy magasabbra. Egész nap csak kiabáltak egymásnak:
- Gyere, nézd meg, hogy én ugrottam nagyobbat! Én vagyok az ügyesebb! Helyéről azonban egyik sem tágított, nehogy elveszítse a "bizonyítékot", ügyességének bizonyságát. Estére aztán megunták a kiáltozást, s mindketten visszamentek ugyanarra az ágra, ahol reggel voltak. Egy darabig csöndben üldögéltek, majd megszólalt a fiatalabb:
- Bátyám, valóban te vagy az ügyesebb.
- Nem, te vagy a fiatalabb - mondta a másik -, te vagy az ügyesebb.
- Mindkettőnknek igaza van, ha jó barátok maradunk - felelt az ifjabb mókus.

Ebben a csoportban már az iskolára készülnek a gyermekek. Sok játék, vidám móka közben észre sem veszik, hogy mennyi mindent „tanultak”. Új környezetben várja őket az óvó néni, mert csoportjuk a legújabb csoportszoba. Ők vehették először birtokba.

Mese a katicabogárról

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas rét, mely tele volt zöldellő fűvel és finoman illatozó virágokkal. Egy ilyen illatos virág tövében lakott szüleivel a kis katicabogár. Még nem sokat látott a világból, mert a szülei nagyon féltették, s nem engedték el messzire a házuktól. A katicabogár épp ezért nagyon várta, hogy berepülhessen a bogáróvodába.
Végre elérkezett a nagy nap. Izgatottan és türelmetlenül készülődött, minduntalan meg akarta előzni az utat mutató szüleit. Hosszúnak tűnt ez az út, s végre megpillantotta az ovi kapuit. Elbúcsúztak: a szülei hazaröppentek, a kis katicabogár meg elindult, hogy új barátokra tegyen szert.
Nagy zsivaj hallatszott, de amint benyitott az ajtón, lassan elült a zaj, s a bogarak kezdték szemügyre venni egymást.
Volt itt mindenféle bogár: cserebogár, rózsabogár, bíborbogár, szarvasbogár, orrszarvú bogár, szentjánosbogár és még sok más, de hozzá hasonló hétpettyes katicabogarat sehol sem látott.
Nagyon elszontyolodott, mert eddig azt hitte, hogy hozzá hasonló pettyesekkel találkozik.
Mit csináljon itt, mihez kezdjen?- morfondírozott magában. Ezek bogarak biztosan nem játszanak majd vele. Megyek hozzám hasonló pettyeseket keresni! S nem is várta meg, hogy mi lesz, hanem sarkon fordult, s huss, kirepült az óvoda udvaráról.
Szállt, szállt, egyre távolabbi, még soha nem látott mezőkön át. Egy idő után kezdett elfáradni. Gondolta szétnéz, hova telepedhetne le egy kicsit pihentetni a szárnyait. Ahogy szálláshely után nézelődött a magasban, megpillantott egy messzire fehérlő követ. Megtetszett neki, s úgy gondolta, hogy mellette megpihen. Leereszkedett, s csak hamar elnyomta a mély álom.
Hirtelen valami zajra ébredt: már egy ideje esett az eső. Na, ez jól megjártam - fakadt ki -, most még átáznak a szárnyam is, s nem tudok tovább repülni. Mi lesz így velem? Hogy jutok haza?
Ahogy így kesergett, egyszer csak rádöbbent, hogy a szárnyai és ö is teljesen száraz. Hogy lehet ez? Hiszen a rét közepén feküdtem le a szabad ég alá. De nini, mi ez a hatalmas, fehér oszlop? Hogy került ez ide? S hol van az a kis fehér kő, ami mellett álomra hajtottam a fejem?
Ahogy így tanakodott magában, egyszer csak megszólalt az oszlop: üdvözöllek kis Katica, én gomba vagyok. Én vagyok az, akit kőnek hittél. Már nagyon vártam az esőt, hogy nagyra növekedhessek. Nézd, elállt az eső is, s gyere, nézd, milyen szép kalapom van: piros, s még pöttyök is vannak rajta. A katicabogár felröppent a gomba kalapjára ahol sokáig gyönyörködött a gomba pöttyeiben, s közben jót beszélgettek.
A Gomba elmondta, hogy nem minden gomba pöttyös és piros, de ez nem baj, így színes a világuk, s különbözőségük ellenére is nagyon szeretik egymást, sokat játszanak együtt. A kis katica is megértette, hogy az óvodában látott bogarak is örömmel és kíváncsian várták játszópajtásnak őt. Most már bánta, hogy nem maradt ott.
Elmesélte kalandját, s már alig várta, hogy holnap újra elindulhasson az óvodába.
Kalandja mesélése közben egyre fáradtabb és álmosabb lett. Lassan elnyomta az álom. Álmában újabb virágos réteken szállt, s Gombabarátjával találkozott. Gyerekek, hunyjátok be szemeteket, s talán álmotokban ti is találkoztok a kis Katicabogárral.
Ha a kis Katicabogár el nem aludt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Összeszokott kis csapat. Ismerik már egymást rég, de hajba kapnak néha még. Készülnek az iskolába, ezért kitartóak a munkába.

A két kicsi bocs meg a róka

Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni.
Ahogy sétáltak, egyszerre meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött. Az országút göcsörtös volt. Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról. A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott. Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Egy hosszú szekér közeledett az úton. Egy roskadásig megrakott, hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban; s nézte, mi történik. Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy, fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem szép, zsíros sajt.
- No, ezt megesszük - mondták.
Azzal megfogták a sajtot kétfelől; bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták. S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért. A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka megnyalta a szája szélét, s jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig fölfalta, megint megnyalta a száját, s nesztelenül odábbállott.
A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idő, múlt az idő; de nem vakkantott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül.
S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának a színét se látták.
Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott.
- Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna - mondták. Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.